Aki régóta olvas tudja, hogy néha csatolok egy-két cikket. A cikk a portfolio.hu-n jelent meg link. Felcsuti Péter a maga politikafüggetlen hozzáállása, szakmaisága, vezetői és emberi erényei mindig is példaképül szolgáltak és szolgálnak a mai napig, számomra ő az élő, ideális vezető, a politikamentes, független szakértő. Jelen helyzetben érdemes a véleményére odafigyelni, ajánlom a cikket mindenkinek.
"Zombi bankok Magyarországon (Vélemény)
2011. szeptember 30. | 09:24 |
"Amikor a kormány a vállalkozók panaszait hallva a külföldi bankokat fogja hibáztatni a hitelszűke miatt, emlékezni, vagy inkább emlékeztetni kell arra, hogy ő lökte zombi létbe ezeket a bankokat" - írja alábbi véleménycikkében Felcsuti Péter, a Raiffeisen Bank korábbi vezérigazgatója, a Bankszövetség egykori elnöke.
Hír a napi sajtóból: Andreas Treichl, az Erste csoport első embere kijelentette, hogy az Erste az üzleti fejlesztésre szánt forrásokat nem Magyarországon fekteti be...ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a szilárd tőkemegfeleléshez és a likviditáshoz szükséges tőkét mindig biztosítani fogják a magyar Erste-nek.Hasonló értelemben nyilatkoztak az osztrák Raiffeisen csoport vezetői.
Definíció: A "zombi bank" kifejezést első ízben az amerikai u.n. savings and loans institutions (lényegében takarékszövetkezetek) 1987-es válsága kapcsán használták. Ezek a takarékszövetkezetek üzleti, vagy számviteli értelemben elvesztették a tőkéjüket, ám tovább működhettek mert az állam explicit, vagy más módon garantálta fizetőképességüket. Majd a japán ingatlanválságot követően a japán nagybankokat nevezték több mint egy évtizeden keresztül így. És most Amerikában lehet újra olvasni arról, hogy sokasodnak azok a pénzintézetek (pl. a Bank of America-t említik), amelyek megfelelnek ennek a leírásnak.
Időközben a kifejezés tartalma kibővült, illetve módosult. Ma már nem csak olyan bankot neveznek így, amely elvesztette a tőkéjét és állami támogatásban részesül. Egy meghatározás szerint (CNN Money) a zombi bank "nincs elég jó állapotban, hogy fejlődjön, de túl fontos, hogy engedjék meghalni." Témánk szempontjából azonban a következő definíció (NPR News) még alkalmasabb: "nem egészen halott, de nincs jól, és a gazdaságnak semmi haszna nincs belőle" (kiemelés tőlem).
A magyarországi bankszektor meghatározó szereplői - különösen a gazdasági növekedés szempontjából kulcsfontosságú vállalatfinanszírozás területén - az OTP kivételével egytől egyig külföldi tulajdonban vannak. Ezek a bankok az elmúlt durván két évtized alatt futtatták fel tevékenységüket; egyenként nagyjából 200 milliárd HUF összegű tőkét működtetnek Magyarországon és nem mellékesen 3000 embert foglalkoztatnak, bár ez a szám sajnos folyamatosan csökken. Az idők folyamán végrehajtott tőkeemelések és osztalékfizetések (az első az ország tőkemérlegében bevételt, a második kiadást jelent) figyelembevételével ezen bankok mindegyikének külföldi tulajdonosai nettó befektetők a magyar piacon. A nettó tőkebefektetői pozícióhoz párosul az ezen bankok által külföldi anyavállalatuktól, vagy máshonnan külföldről felvett hitelek állománya. Így már több ezer milliárd forint belföldön befektetett forrásról beszélünk.
A bankrendszer külföldi tulajdona áldás és átok egyszerre, vagy finomabban szólva itt is igaz, hogy nincs ingyen ebéd. Mielőtt ezt kifejteném, előre kell bocsátani, hogy Magyarország a bankszektor tulajdoni szerkezet vonatkozásában nem különbözik a többi kelet-európai országtól, oly annyira nem, hogy még a külföldi bankcsoportok is nagyjából ugyanazok (az Erste, a Raiffeisen, a KBC, az Unicredit, az Intesa, a Citi szinte mindenütt meghatározó szerepet játszik). Ebből az is következik, hogy ha a magyar bankrendszerben illetve a gazdaságban valamilyen pénzügyekre visszavezethető diszfunkcióval, anomáliával (mondjuk eladósodás devizában) találkozunk, amely más országokban nem, vagy nem olyan intenzitással fellelhető, akkor jól tesszük ha az okokat elsősorban hazai viszonyainkban keressük és legfeljebb csak ezt követően kezdünk a bankok környékén kutakodni.
A külföldi banktulajdon a 2008-ban kirobbant válság idején kifejezetten áldás volt Magyarország számára is; a külföldi tulajdonosok ugyanis megingás nélkül biztosították magyarországi leányvállalataik likviditását és tőkeellátását, azaz erre a célra az ország - sok nyugat-európai országtól eltérően - egyetlen fillér adóforintot sem költött. Így aztán más kelet-európai országokhoz hasonlóan nálunk sem állt elő az a például Izlandon vagy Írországban megfigyelt csapdahelyzet, hogy a bankszektort megmentve lényegében az állam kerül csődhelyzetbe.
A külföldi tulajdonosok természetesen nem karitatív megfontolásokból alapján, hanem saját legjobb érdekeiket követve támogatták magyarországi leánybankjaikat. Ettől még azonban tény, hogy ez jelentős kockázatoktól, illetve veszteségektől mentesítette a magyar államot. Tudjuk, emberi tulajdonság, hogy ami nem történt meg, azt nem is nagyon becsüljük. Ennek ellenére nem árt erre emlékeztetni.
Másfelől azonban az sem kérdés, hogy a több országban jelenlévő külföldi bankcsoportok számára Magyarország csak egy a piacok közül, amelyek között forrásaikat allokálniuk kell. Más szavakkal ezek a bankok definíciószerűen sokkal kevésbé elkötelezettek a hazai piac iránt, mint mondjuk egy száz százalékban magyar tulajdonú pénzintézet. Ez nem erkölcsi kérdés, hanem adottság, amelyet a döntéshozók nem hagyhatnak figyelmen kívül. Már pedig tény, hogy Magyarország egyebek közt a válság hatására is leértékelődött a befektetők szemében, mert egyszerre vált kockázatosabbá és romlottak növekedési kilátásai, azaz kevesebb profitot ígér. Így a külföldi banktulajdonosok forrásallokációs döntéseiben - és ezek a források immáron egyszerre szűkösek és drágák - Magyarország 2008-2009 folyamán a korábbi időszakhoz képest alulpozícionálttá vált, olyannyira, hogy a kelet-európai országok sorában valahol a lista alján foglal helyet. Ám - és ezt személyes tapasztalataim alapján biztosan állíthatom - 2010-re a külföldi tulajdonosok többsége arra készült, hogy óvatosan újranyit Magyarországon; többségük üzleti terveiben szolid hitelbővüléssel számolt.
Ebben a helyzetben érte több hullámban a szektort a kormány támadása, amely egyszerre verbális, súlyosan anyagi természetű és egyébként alapvető kérdéseket vet fel a szerződéses, ill. jogbiztonság tekintetében.
A tisztesség kedvéért el kell ismerni, hogy a kormány nehéz helyzettel találta magát szembe; megoldást kellett találnia a devizaadósok problémájára, megfelelni a társadalom igazságérzetének, javítani a költségvetés helyzetét és végül - gondolom, ez is szempont kellett, hogy legyen - fenntartani a gazdaság hitelellátását. Ez nagyon árnyalt, kiegyensúlyozott, mondhatnám szinte művészi gazdaságpolitikát igényelt volna. Ehelyett a kormány egy bukott közgazdász hallgató szakértelmével és egy bigott vidéki plébános erkölcsi normáival nyúlt ehhez az egyébként valóban nagyon nehéz, összetett kérdéskörhöz.
Az eredmény minden csak nem kielégítő; a devizaadósok problémája változtalanul megoldatlan, sőt bizonyos csoportok számára a gondok várhatóan súlyosbodni fognak, a költségvetés helyzete már rövid távon is fenyegető, a bankszektor hitelezési tevékenysége nominálisan is csökken.
Helyezzük most magunkat a külföldi tulajdonos helyzetébe: adva van egy piac, amit a szakmai szabályok szerint a kockázat-hozam rangsorban amúgy is hátra kell sorolnia. Ilyen körülmények között szembesül egy, a saját normái szerint értelmezhetetlen kormányzati döntéssel, amely súlyos veszteséget okoz a számára. Mit érezhet? Valószínűleg egyszerre van szó bizalomvesztésről, méltánytalanság érzésről és - én még ezen sem nagyon csodálkoznék - talán még valamilyen revansvágyról is. Naivitás azt hinni, hogy a multinacionális cégek kizárólag racionális megfontolások alapján döntenek. Ott is hús-vér emberek ülnek, a maguk érzelmeivel, kultúrájával, szocializációjával. Sok jót egy darabig aligha várhatunk tőlük.
Másfelől az jól kitapintható volt, hogy a kormány nem bánná, ha egyik, vagy másik jelentősebb külföldi szereplő elhagyná a magyar piacot, mintegy helyet csinálva az "igazi" magyar bankok számára. De csalatkoznia kellett. A külföldi tulajdonosok - ahogy ma megállapítható - összességükben racionálisan döntöttek és maradnak. A bankok jellemzően hosszú távú játékosok és egyébként is túl sok tőkét fektettek be az országban. Egy kivonulás - még ha rendezett is - csak növelné a veszteségeket.
Tehát maradnak, kivárnak, de befagyasztják tevékenységüket, azaz zombivá alakítják át itteni leányvállalataikat. Milyen üzleti stratégiát jelenthet a zombilét egy ilyen bank számára: először is piaci pozíciói védelmét, azaz mindenáron megtartani, akár árengedménnyel is, a jó minőségű ügyfeleket; megtartani, ha lehet magasabb ár mellett, az átlagos ügyfeleket és kiszelektálni a gyengébb minőségűeket. És mindenek felett kerülni a kockázatokat (pl. nem befogadni új, kockázatos ügyfeleket, fejlesztési projektumokat még magas kockázati felár mellett sem. (Emlékezzünk a tankönyvi tételre: a gazdaság növekedése épp azon múlik, hogy forráshoz jutnak-e a bizonytalan kimenetelű, de nagy hasznot ígérő projektumok és ügyfelek.)
Ezen túlmenőn az anyabankok kitettségét csökkentendő ezek a bankok törekednek a külföldi források lehető legnagyobb mértékű lecserélésére belföldiekkel, azaz a leánybankok igyekeznek visszafizetni a korábban felvett külföldi hiteleiket. Ez a belföldi kamatok emelkedését eredményezi, ami jó a megtakarításoknak, de nem jó a vállalkozásoknak. Ez az a folyamat, ami már gyakorlatilag 2008 óta egyébként is zajlik, amit a miniszterelnök tévesen (?) aposztrofált az ország pénzének külföldre menekítéseként. Vegyük észre, hogy mindez egy külföldi forrásokra strukturálisan ráutalt gazdaságban történik.
És egyáltalán nem mellékesen, a bankok minden lehetséges módon takarékoskodni fognak, munkatársakat bocsátanak el, fiókokat zárnak be, beruházásokat halasztanak el, és ahol lehet - ha másként nem, burkoltan - emelik szolgáltatásaik árát..."
Folytatás: link
